|
Ferenc testvér a szív tisztaságáról...
Egyik nap Ferenc ismét Leó mögött bandukolt az erdőn át. Gondolatait
hagyta elkalandozni. Mindketten megszokták ezeket a csendes meneteléseket
a természetben. Gyorsan leereszkedtek a vízmosta lejtőkön a mélybe, ahol
egy patak csobogott. Elhagyatott hely volt, vad és tiszta szépségű. A
víz ugrándozott a sziklákon, hófehéren, szabadon, azúrkék szikrákat
szórva. Nagy hűvösséget lehelt a környező növényekre. Néhány boróka nőtt
itt is, ott is a sziklák között, a csobogó víz fölé hajolva.
- Húgocskánk, a víz! - kiáltott fel Ferenc a patakhoz közeledve. - A
te tisztaságod Isten ártatlanságát énekli.
Egyik szikláról a másikra ugrálva Leó előbb ért át a patakon. Ferenc
követte. Neki több időbe került. Leó, aki a másik parton állt, nézte az
áttetsző vizet, amint végigszaladt az aranyszínű homokon, a sziklák szürke
tömbjei között. Már Ferenc is átért a túlsó partra, de ő még mindig el
volt merülve ebben a szemlélődésben. Úgy látszott, nem képes elszakadni
ettől a látványtól. Ferenc nézte őt, és szomorúságot vett észre arcán.
- Igen elgondolkodtál - mondta neki egyszerűen Ferenc.
- Ó, ha mi is olyan tiszták tudnánk lenni, mint a víz! - válaszolta
Leó. - Megismernénk mi is a mi húgocskánknak, a víznek ezt a bolondos
és túlcsorduló örömét és ellenállhatatlan lendületét.
Szavaiban nagy nosztalgia reszketett, és melankolikusan nézte a patakot,
mely nem szűnt meg rohanni a maga megfoghatatlan tisztaságában.
- Gyere! - ragadta meg karjánál Ferenc.
Mindketten újra elindultak. Egy csöppnyi csend után Ferenc megkérdezte
Leót:
- Mit gondolsz, testvérem, miben áll a szív tisztasága?
- Ez abban áll, hogy nincs hibánk, amit szemünkre vethetnénk magunknak
- válaszolta gondolkodás nélkül Leó.
- Most már megértem szomorúságodat - mondotta Ferenc. - Mert hiszen
mindig van valami, amit a szemünkre vethetünk.
- Igen - hagyta jóvá Leó -, és éppen ez az, ami engem elkeserít. Sohasem
fogom elérni a szív tisztaságát.
- Ah, Leó testvér, higgy nekem! Ne foglalkozz te annyit lelked
tisztaságával! Fordítsd tekinteted Istenre! Csodáld! Örvendezzél azon,
hogy van! Ő, aki maga a szentség, a tisztaság! Adj hálát neki önmaga miatt!
Ebben áll, kicsi testvérem, a szív tisztasága. És amikor te így Isten
felé fordultál, többé már ne fordulj vissza önmagadhoz! Ne kérdezd, mennyit
haladtál. Az azon való bánkódás, hogy nem vagyunk tökéletesek, hogy bűnösnek
találjuk magunkat, még csak emberi érzelem, nagyon is emberi. Magasabbra
kell emelni tekintetedet, sokkal feljebb. Van Isten, és létezik az ő mérhetetlensége,
az ő változatlan fényessége. Annak van tiszta szíve, aki nem szűnik meg
imádni az élő és igaz Urat. Akinek az a törekvése, hogy Isten életére
odafigyeljen, és aki képes minden nyomorúsága közepett Isten örök ártatlanságában
és örömében fürdeni, aranylóan, mint a porszem a napsugárban. Ez az emberi
szív egyszerre kifosztott, és minden gazdagsággal teljes. Elég neki, hogy
Isten maga Isten. És ebben találja meg békéjét és gyönyörűségét. Isten
pedig maga a szentség és tisztaság.
- De Isten megköveteli a mi erőlködésünket és hűségünket is.
- Kétségtelenül - válaszolta Ferenc. - De a szentség nem önmagunk kiteljesítése,
még csak nem is valamiféle teljesség, melyet az ember megszerez önmagának.
A szentség elsősorban üresség, amit fölfedezünk magunkban, és elfogadunk;
és Isten maga jön, hogy betöltse azt abban a mértékben, ahogy megnyílunk
az ő teljességére. A mi semmiségünk, ha elfogadjuk, szabad teret ad Istennek,
ahol még teremthet. Az Úr nem engedi elrabolni dicsőségét senki emberfia
által. Ő mindig Úr. Az Egyetlen, az egyedüli Szent. De kézen fogja a szegényt,
kiemeli a sárból, és népének fejedelmei közé ülteti, hogy lássa az ő dicsőségét.
Isten a lélek kék ege lesz.
Elmerülni Isten dicsőségének szemléletében, testvérem, Leó, felfedezni,
hogy Isten valóban Isten, örökké Isten, mindazok felett, amik mi vagyunk
és lehetünk, és örvendezni azon, hogy ő van, elragadtatásba esni örök
ifjúsága előtt, hálát adni neki önmaga miatt; ezt követeli leginkább az
Úr szerelme tőlünk, melyet a nekünk adott Lélek kiáraszt szívünkbe. Ebben
áll a szív tisztasága. Ezt a tisztaságot nem lehet elérni ökölbe szorított
kézzel és megfeszülve.
- Hát akkor hogyan? - kérdezte Leó.
- Egyszerűen nem szabad semmit sem megtartani önmagunkból. Mindent ki
kell seperni. Még szorongásainkat is. Tiszta helyet kell készíteni. El
kell fogadni azt, hogy szegények vagyunk. Le kell vetni mindent, ami nyomaszt
bennünket, még hibáink súlyát is. És csak az Úr dicsőségét kell már szemlélni,
s engedni, hogy az minket átjárjon. Isten él, s ez egyedül elég. Akkor
a szív könnyűvé válik. Többé nem érzi önmaga súlyát; mintha kicserélték
volna. Mint a pacsirta, megrészegül a tér tágasságától, s az ég azúrjától.
Elhagy minden gondot és aggodalmat. A tökéletesség utáni vágy is megváltozik.
Egyszerűen tisztán Istent akarja, Istent magát.
Leó elmerülve hallgatta, miközben atyja előtt lépdelt. S ahogy haladtak,
egyre könnyebbnek érezte szívét, és mérhetetlen békesség ölelte át."
(Részlet P. Eloi Leclerc OFM: Egy szegény ember bölcsessége
című könyvének A Nap nem tud nem ragyogni című fejezetéből.
Agapé Kiadó, 1992, Újvidék, fordította fr. Barsi Balázs OFM)
|