Ferenc testvér a szív tisztaságáról...

Egyik nap Ferenc ismét Leó mögött bandukolt az erdőn át. Gondolatait hagyta elkalandozni. Mindketten megszokták ezeket a csendes meneteléseket a természetben. Gyorsan leereszkedtek a vízmosta lejtőkön a mélybe, ahol egy patak csobogott. Elhagyatott hely volt, vad és tiszta szépségű. A víz ugrándozott a sziklákon, hófehéren, szabadon, azúrkék szikrákat szórva. Nagy hűvösséget lehelt a környező növényekre. Néhány boróka nőtt itt is, ott is a sziklák között, a csobogó víz fölé hajolva.

- Húgocskánk, a víz! - kiáltott fel Ferenc a patakhoz közeledve. - A te tisztaságod Isten ártatlanságát énekli.

Egyik szikláról a másikra ugrálva Leó előbb ért át a patakon. Ferenc követte. Neki több időbe került. Leó, aki a másik parton állt, nézte az áttetsző vizet, amint végigszaladt az aranyszínű homokon, a sziklák szürke tömbjei között. Már Ferenc is átért a túlsó partra, de ő még mindig el volt merülve ebben a szemlélődésben. Úgy látszott, nem képes elszakadni ettől a látványtól. Ferenc nézte őt, és szomorúságot vett észre arcán.

- Igen elgondolkodtál - mondta neki egyszerűen Ferenc.

- Ó, ha mi is olyan tiszták tudnánk lenni, mint a víz! - válaszolta Leó. - Megismernénk mi is a mi húgocskánknak, a víznek ezt a bolondos és túlcsorduló örömét és ellenállhatatlan lendületét.

Szavaiban nagy nosztalgia reszketett, és melankolikusan nézte a patakot, mely nem szűnt meg rohanni a maga megfoghatatlan tisztaságában.

- Gyere! - ragadta meg karjánál Ferenc.

Mindketten újra elindultak. Egy csöppnyi csend után Ferenc megkérdezte Leót:

- Mit gondolsz, testvérem, miben áll a szív tisztasága?

- Ez abban áll, hogy nincs hibánk, amit szemünkre vethetnénk magunknak - válaszolta gondolkodás nélkül Leó.

- Most már megértem szomorúságodat - mondotta Ferenc. - Mert hiszen mindig van valami, amit a szemünkre vethetünk.

- Igen - hagyta jóvá Leó -, és éppen ez az, ami engem elkeserít. Sohasem fogom elérni a szív tisztaságát.

- Ah, Leó testvér, higgy nekem! Ne foglalkozz te annyit lelked tisztaságával! Fordítsd tekinteted Istenre! Csodáld! Örvendezzél azon, hogy van! Ő, aki maga a szentség, a tisztaság! Adj hálát neki önmaga miatt! Ebben áll, kicsi testvérem, a szív tisztasága. És amikor te így Isten felé fordultál, többé már ne fordulj vissza önmagadhoz! Ne kérdezd, mennyit haladtál. Az azon való bánkódás, hogy nem vagyunk tökéletesek, hogy bűnösnek találjuk magunkat, még csak emberi érzelem, nagyon is emberi. Magasabbra kell emelni tekintetedet, sokkal feljebb. Van Isten, és létezik az ő mérhetetlensége, az ő változatlan fényessége. Annak van tiszta szíve, aki nem szűnik meg imádni az élő és igaz Urat. Akinek az a törekvése, hogy Isten életére odafigyeljen, és aki képes minden nyomorúsága közepett Isten örök ártatlanságában és örömében fürdeni, aranylóan, mint a porszem a napsugárban. Ez az emberi szív egyszerre kifosztott, és minden gazdagsággal teljes. Elég neki, hogy Isten maga Isten. És ebben találja meg békéjét és gyönyörűségét. Isten pedig maga a szentség és tisztaság.

- De Isten megköveteli a mi erőlködésünket és hűségünket is.

- Kétségtelenül - válaszolta Ferenc. - De a szentség nem önmagunk kiteljesítése, még csak nem is valamiféle teljesség, melyet az ember megszerez önmagának. A szentség elsősorban üresség, amit fölfedezünk magunkban, és elfogadunk; és Isten maga jön, hogy betöltse azt abban a mértékben, ahogy megnyílunk az ő teljességére. A mi semmiségünk, ha elfogadjuk, szabad teret ad Istennek, ahol még teremthet. Az Úr nem engedi elrabolni dicsőségét senki emberfia által. Ő mindig Úr. Az Egyetlen, az egyedüli Szent. De kézen fogja a szegényt, kiemeli a sárból, és népének fejedelmei közé ülteti, hogy lássa az ő dicsőségét. Isten a lélek kék ege lesz.

Elmerülni Isten dicsőségének szemléletében, testvérem, Leó, felfedezni, hogy Isten valóban Isten, örökké Isten, mindazok felett, amik mi vagyunk és lehetünk, és örvendezni azon, hogy ő van, elragadtatásba esni örök ifjúsága előtt, hálát adni neki önmaga miatt; ezt követeli leginkább az Úr szerelme tőlünk, melyet a nekünk adott Lélek kiáraszt szívünkbe. Ebben áll a szív tisztasága. Ezt a tisztaságot nem lehet elérni ökölbe szorított kézzel és megfeszülve.

- Hát akkor hogyan? - kérdezte Leó.

- Egyszerűen nem szabad semmit sem megtartani önmagunkból. Mindent ki kell seperni. Még szorongásainkat is. Tiszta helyet kell készíteni. El kell fogadni azt, hogy szegények vagyunk. Le kell vetni mindent, ami nyomaszt bennünket, még hibáink súlyát is. És csak az Úr dicsőségét kell már szemlélni, s engedni, hogy az minket átjárjon. Isten él, s ez egyedül elég. Akkor a szív könnyűvé válik. Többé nem érzi önmaga súlyát; mintha kicserélték volna. Mint a pacsirta, megrészegül a tér tágasságától, s az ég azúrjától. Elhagy minden gondot és aggodalmat. A tökéletesség utáni vágy is megváltozik. Egyszerűen tisztán Istent akarja, Istent magát.

Leó elmerülve hallgatta, miközben atyja előtt lépdelt. S ahogy haladtak, egyre könnyebbnek érezte szívét, és mérhetetlen békesség ölelte át."  

(Részlet P. Eloi Leclerc OFM: Egy szegény ember bölcsessége
című könyvének A Nap nem tud nem ragyogni című fejezetéből.
Agapé Kiadó, 1992, Újvidék, fordította fr. Barsi Balázs OFM)